Mivel Hunor sok bölcsességet tudott improvizálni, hamarosan ki is adták kedvenc aforizmáit egy Sárga könyv nevezetű kis e-book-ban, és minden család könyvespolcán legalább egy példánynak kötelezően lennie kellett. A kacskaringós életbölcseletektől hemzsegő kötet mindenkinek kellett, főleg mert ingyen volt. Ebben a megkerülhetetlen műben Hunor egyik meredek kiáltványa szerint „a fogyatékosság ugyanolyan bűn, mint a csóróság, de facto”- el is vette a Fogyatékosok Házának támogatását, mondván, nem betegek azok, csak szellemileg lusták, tessék dolgozni, a munka nemesít.
Elmélete szerint a fogyatékosságot a Nagy Úristen mérte rájuk, így adva nekik kihívást, hogy legyőzzék, mitől majd nemesedni fognak.

  A Van panasz? - kampány is a király felséges fejéből pattant ki. Eleinte azt hittük, valóban kíváncsi a népe gondja-bajára, de a panaszkezelést követő panaszokból hamar rájöttünk, miről is van szó. „- Van panasz?” - rikkantották a szélesre tárt kormányablakokból az utcára, és egy darabig volt is, vonultak az emberek, akik aztán pár órára el is vesztek. Nem kivizsgáláson, vagy előzmény-feltáráson vettek részt, nem is problémameghallgatáson, hanem egy újabb villám-programba terelték őket, a „Megtanítunk mosolyogni” elnevezésűbe. A panaszkodókat egy székbe szíjazták, majd különböző országimázs filmeket vetítettek nekik, melyek más országok demokratikus nyomoráról, fényűző agonizálásáról és lehangoló jogaikról szóltak, hogy érezzék a fayin kontrasztot, de főleg azt, hogy nekik itthon aztán nincs okuk panaszra. Aki még ekkor sem volt hajlandó elégedetten mosolyogni, jött a „Csikiző ember”, aki különböző elmés szerkezetekkel addig csiklandozta a pácienst, míg mosolyra nem fakadt, vagy legalább egy kényszeredett, vagy épp eszelős vigyorra. Ha ez sem működött, addig pofozták, míg neki nem látott a mosoly bármelyik válfaját produkálni. Addig el sem engedték. És a panaszok? Mintha elvágták volna zavaró áradatukat. „Van panasz?” ...Merjél csak igent mondani. Szóval, a mosoly országa lettünk. Felvirágzottak a mosolyok. Remegő szájszélű, de mosolyok voltak. Szóval elvagyunk: vidámpark vidámság nélkül. Groovy, mi?

I. Hunor trónszéke hivalkodó, ízléstelen darab, lassan hámló aranyfüsttel borítva. A két kezével faragta őfelsége, és ezt minden beszédében elmondja, ha az említett bútordarab épp alatta van. Az eredeti példány a Parlament dísztermében áll, és annyira szentté nyilvánította, hogy már neki is csak kiemelt alkalmakkor szabad ráülni. Mind a 17 megyeszékhelyen volt egy-egy másolat a trónszékből, királyi látogatás esetén Hunor mindig azokra ül. Amikor épp nincs a trónokon a felséges ülep, el vannak kerítve acélparavánnal, hogy az elégedetlenkedők ne köpjenek oda, vagy dobáljanak rá jelzésértékű hulladékot. Trónjának prototípusát akkor faragta, amikor - még a megválasztása előtt - kritikusai azzal bombázták, hogy nem jelenthet be trónigényt olyan trónra, ami nincs. Na, akkor dühösen, de szent elragadtatásban, faragott egyet otthon a garázsban, és minden gyűlésre magával cipeltette alispánjával, majd ráállt, üzenvén a fanyalgó kukacoskodóknak, hogy íme, tud ő trónra lépni. 

Hunor megjelenése a királyi pompa, és a nép közé leereszkedő, elérhető, természetes személyiség közt ingadozott, hol palástban mutatkozott, hol flanelingben és farmerben. De olyan is előfordult, hogy a két szettet egyszerre viselte. Tévés beszédei alatt mindig a Szent Korona replikájában mutatkozott - csak remélni mertem, hogy hétköznap nem hordja otthon, még kiesik belőle a sok strassz! Nem lenne jó jel...2043-ban, a keresztény lázadások idején, a Vatikánban őrzött pápai tiarából spontán ugrottak ki a kövek, amit mindkét pápa azonnal rossz ómennek minősített. 
Az államkincstár ajtaja egyre olajozottabban nyílott a sok lopkodás miatt, Hunor mindenre rátette a kezét, mindent az irányítása alá akart vonni, és a nép elég szépen tűrte is a dolgot - nyilván büszkén úgy gondolta, hogy megszavaztuk, és egy király már csak ilyen -, amíg a saját bőrén nem kezdte érezni a túlzásba vitt hegemónia hatását. A király kezdetben csak két dologgal csapta ki a biztit, az első a forint kivezetése, és az új fizetőeszköz, a Hungarin bevezetése, a másik meg a nemzeti himnusz lecserélése volt. Totális újrakezdésre törekedett. Az új himnuszjelöltet nyílt pályázaton kereste (csak annyi volt a kritérium, hogy legyen könnyen megtanulható és messziről is felismerhető) de mivel csupa csöpögős giccs érkezett, végül a király a saját alanyi költő haverjával íratta meg a „Rózsák és hadak”-at, ami leginkább egy régi-régi Tankcsapda számra hajazott, a kelleténél több b..zmeggel. 

A Gellért-hegyi Szabadság-szobor sem úszta meg királyi módosítás nélkül: a nőalak feje fölé emelt pálmafaágát Lehel kürtjének felnagyított mására cseréltette le, így most úgy fest szegény, mint Fortuna, akit épp letartóztatnak szerencsebirtoklásért.  
Mivel a királyi újságok és a királyi tévé nem tudósított róla, csak az érintettek értesültek a Magyar Tudományos Akadémia felszámolásáról. Hunor a tőle megszokott arrogáns paraszti kedélyességgel érvelt: „Én már mindent tudok, kérdezzetek tőlem! És különben is: le a fejlődéssel, van már minden.” S ez az időszak még csak ámokfutásának kezdete volt, jaj, de nagyon a kezdete!  

Az ország bányászható nyersanyagait is kezelésbe vette. Kiderült, hogy hatalmas arany és földgázkészleteink vannak, melyeket a korábbi kormányok csak azért hagytak ott, ahol voltak, mert nem tudtak megegyezni arról, hogy kinek az emberei termeljék ki, kinek az eszközeivel, kinek a cége szervezze az infrastruktúrát, szóval az egész elindulás nagyon macerás folyamatnak ígérkezett. De Hunor nem volt ilyen töketlen. Az sem volt sokat rágandó kérdés, hogy kinek van joga jogot formálni immár az anyaföld kincseire, a frissen alapított Királyi Bányászat azonnal munkához látott, nekiesett a földnek. Az egyik sztárvájár még egy új, addig ismeretlen vakgiliszta fajt is felfedezett, amit természetesen a királyról neveztek el. Új iparbárók jelentek meg és új monopolhelyzetek alakultak ki, tömörültek, virágoztak.