Váry Csaba mozgolódásairól 2063-ban hallottam először, csak később veszi majd fel az I. Hunor nevet. Pár éve még ő volt a Harminckettedik kerületi rendőrfőkapitány, de a szélsőséges nézetei miatt kirúgták a testülettől. Utána politikai aktivista lett, számos videó keringett a különböző megosztókon, melyekben azt az elméletét fejtegeti, hogy Magyarország egyetlen esélye, ha visszaállítják a királyságot...amúgy az Itáliai Köztársaságban is szakszerűen működik a királyság intézménye évek óta. Nincs mitől tartani. Ezeket a felvételeket ijesztően sokan nézték, lájkolták és osztották meg. A retorikában profi Váry beszédei akadémikus higgadtsággal indultak, és csak lassan fokozódtak viharos, uszító őrjöngéssé. Üzenete többnyire közérthető, hangja többnyire lágy, és ha nem azt mondja, amit mond, kiváló szinkronszínész lehetett volna.
Természetesen nem ő volt az egyetlen önjelölt rendcsináló népnevelő a piacon, jelentős konkurenciával kellett szembenéznie, ám a sok videóforradalmár működése egy idő után megmondás-kakofóniához vezetett a virtuális térben, kiegészülve azzal, amikor az ideológiai csatározások során a kinyilatkoztatók egymást kezdték gyalázni, hazaárulózni és hitelteleníteni. Akusztikus csörtéikben leginkább az az ismétlődő motívum dominált, hogy melyikük az igazibb és igazabb magyar, markáns szólamokkal próbálták egymást túllicitálni, majd azt találgatták feltöltéseikben, vajon a másik milyen bérenc és valójában kinek az érdekeit is szolgálja, mindezzel alaposan összezavarva rajongóikat. Hát, ebből a túlkínálatból, ebből a videódzsungelből kellett valahogy kitűnnie.
Váry aggasztóan sok hívet toborzott aggasztóan rövid idő alatt. A hosszú, szürkülő haja és a korona-prototípusként állandóan a kobakján lévő szkíta jellegű rézpánt jellegzetessé tették, kiemelték őt a többi futóbolond közül. Aztán saját pártot is alapított Királypártiak párt néven. Hívei közt szép számmal megfordultak értelmiségiek, kvázi-értelmiségiek és milliárdosok, utóbbiak jelentették a legnagyobb problémát, mert általuk Csaba ütőképes politikai tőkére tett szert ahhoz, hogy komolyan vegyék és elinduljon jövőre a választásokon. Nem csak autokráciát akart, hanem konkrét királyságot, „úgy, ahogyan régen vót”. Groovy, mi?
Ügyes szónoki képességeivel behülyített maga körül mindenkit, rangon alul és felül. Határozott körvonalú brand-építése során sokat hivatkozott az ország utolsó királyára, IV. Károlyra, aki alig két éven át ült a trónon, ...sőt, még messzebbre is merészkedett, ugyanis családfáját egészen az Árpád-házi uralkodókig vezette vissza. Mítoszmarketingjén legalább annyit melózott, mint az átlagemberes profiljának hiteles ábrázolásán. Külön PR-team táplálta legendáit, a lapok Csaba mágikus képességeiről szóltak - akkor még csak a bulvár rovatban -, fotók jelentek meg, ahogy tűzön jár (ez még nem nagy kunszt, de ő 30 centivel a parázs fölött sétált, királykék kordnadrágját lángok nyaldosták). Külön websorozatot gyártatott le arról, ahogy áldást oszt, miközben titokzatosan fluoreszkál a keze, de sokan azt mondták, filmtrükk. A pénz szó szerint felvetette, mégis beállított, álpuritán imázsfotókat csináltatott magáról: az egyiken egy düledező téglaház előtt sámlin ül, és egy piros zománcos lábasból kanalaz valamit, mint a nép egyszerű gyermeke, mértéktartó, fehér gyolcsingei egyikében.
Szegény Csabát sokan parodizálták, a netet elárasztották az őt kifigurázó mémek, de mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy teljesen nevetségessé tegyék. Akkor még mindenki csak mosolygott rajta, álmában sem gondolta volna senki azt, ami végül is bekövetkezett.
Mindenki emlékszik rá, hol tartózkodott éppen, amikor megtudta, hogy a Királypártiak nyerték a választásokat, csak én nem. I. Hunor, polgári nevén Váry Csaba, immár király. Én nem rá szavaztam, nem szavaztam én senkire, visszaéltem állampolgári jogommal, nehogy már ez is az én lelkemen száradjon.
A király első dolga volt, hogy nekifeküdjön az alkotmánymódosításnak, és törvényesítse státuszát. Az Országgyűlés meghatározta a jogi kereteket, hogy be kíván jelentkezni egy király és egy új/régi államforma, majd háttérbe is vonult.
A koronázási szertartás a Mátyás templomban zajlott, fejedelmi külsőségek és szúrós szagú nemzetközi érdeklődés közepette. Nagy buli volt. A koronát egy keresztény programozású, felszentelt püspöksegéd droid helyezte a fejére, hogy emberileg pártatlan és személytelen legyen, plusz, Hunornak nem volt elődje, a legutolsó köztársasági elnököt meg nem fogadta el.
Nem tudom, hogyan és pontosan mikor történt a totális hatalomátvétel, és nem is érdekelt addig, amíg rám nem kényszerítette a helyzet, hogy érdekeljen. A makacs tények befurakodtak mindenki bőre alá. Mindössze annyit olvastam az újságokban - már amelyiket még hagyták működni - hogy a hunoristák összevonták erőiket, a király maga mellé állította a katonaságot és a rendőrséget, hogy a „tarthatatlan kerékkötők szellemeit kiebrudalják”. Így is lett. A katonaság a semmiből támadva lerohanta az ellenzék irodáit és jó nagy vérfürdőt csapott. Hirtelen történt, de nem váratlanul, hiszen előtte nem sokkal Hunor teljhatalmat szavaztatott meg magának, majd gyorsan fel is oszlatta az egész parlamentet (korábban sem volt túl korrekt politikai ellenfél, pár éve egyszer proxy szervereken át hackelte meg a parlament honlapját, hogy saját ideológián alapuló anyagaival töltse fel azt. Akkor még tudtak védekezni ellene, de ma már nem maradt annyi rendszergazda itthon). Az ellenzék pedig annyira ellenzék volt, még ebben a krízishelyzetben is, hogy még most sem tudott összeállni egy közös erővé, mindenki széthúzott, még saját magával is, így a királynak az ő kiiktatásukkal volt a legkönnyebb dolga.
