Megint a parkban téblábol ez a kettő, különösen a déli órákban lehet errefelé látni őket. Az igazat megvallva, nem voltak túl népszerűek, néha megkergették őket, néha cigaretta csikket pöcköltek feléjük, de a többség inkább közömbösen állt hozzájuk, megszokták jelenlétüket. Ők ketten pusztán csak szemtanúk, nem ítélkeznek, vannak és vannak. Óvatoskodni már megtanultak, csakúgy mint felülemelkedni a világ dolgain. Igazi túlélőművészek.
Több parkot kipróbáltak már, de ez a legjobb. Általában nem történik itt semmi, de mindig másfajta semmi. Ez a kettő sokat lóg itt, mégse tudják a park nevét, nem is érdekli őket, csak szeretnek benne részt venni, jelen lenni, átélni. Láttak ők itt már sok mindent, vitát és egyetértést, szerelmeket és szakításokat. Szerették a bokrok és fák lágy susogását, énekük molekuláit, amik semmihez sem hasonlíthatóak, talán közönséges dalhoz végképp nem. Ezt csak a magukfajták hallják és értik. 
Idő itt nincs, csak időjárás. Az augusztusok a legszebbek errefelé, amikor az izzadó nyár még csócsálja a belvárost, de már érezni, hogy a távolban ott lappang az ősz. Ha lehullik a fák lombja, erősebben hallatszik a körút forgalma is. A januárok a petárdázós időszak után egész tűrhetőek, a levegőben hideg, álmos ünnepélyesség, várakozás, a park lassan élénkül meg, ahogy emberekkel töltött télikabátok sétálnak át rajta.
Ma nyár van. A park tele látogatókkal. Mozgással. Történetekkel.
Egy anya lohol elszabadult porontya után, felkapja, mielőtt elnyelhetnék a bokrok, nyűgösen vonaglik anyja karjában, mert annyi minden felfedezni való van itt.
Sebes léptű, öltönyös férfi érkezik, egy pillanatra megtorpan, ingerülten a zsebébe túr, elővesz egy papírt, elolvassa, összetépi, a fecniket a járdára szórja, majd tovább folytatja útját. Utcaseprő lép oda, felszedi a szemetet, ez az ő területe, minden hulladék az övé, csak az övé.
Kicsit arrébb egy fiú és egy lány ül a padon egymás mellett, kezükben mobiltelefon. Nézik és nézik. Bökdösik. Nem szólnak egymáshoz, szemlátomást mégis jól szórakoznak. Mókus szalad át előttük. Nem vesznek róla tudomást.
Újabb szereplők érkeznek, színes ruhát viselő nő egy nála jóval idősebb férfivel az oldalán. Az úr megáll, nehezen veszi a levegőt, majd a kezében tartott szatyor mélyére kotor. Apró piros dobozt vesz elő, kinyitja, a nő felé mutatja, az fitymálva nézi a tartalmát, majd felnevet. A férfi is kacag, de hangja erőltetett, reszelős, nem nevetéshez szokott.
Egy rögtönzött focimeccsről szökött labda gurul egy nénike elé, vissza akarja passzolni a gyerekekhez. Kétszer mellé rúg, harmadszor is. Kitikkadva más módszerhez folyamodik, lehajol, felveszi és oda dobja a kölyköknek, akik meg se köszönik, csak futnak utána - a labdák vonzereje óriási errefelé.
Azok ketten a kíváncsiság egy fura változatával szemlélik az eseményeket.
Egy testes férfi érkezik, hatalmas szendvicset rág. Nem sok örömre van benne, mert a felénél eldobja, vissza se néz.
Azok ketten közelebb mennek a földre került dologhoz, valahogy ösztönösen vonzza őket minden ilyen helyzet, pedig már látják a feléjük tartó utcaseprőt. Jobb a békesség. Odébbállnak.
Mióta valakik rendszeresen tiszteletlenül bánnak a park közepén álló szoborral, az utcaseprő különös utálattal viszonyul feléjük, pedig nem az ő bűnük, mások művelik, nekik semmi közük ahhoz az ügyhöz, mégis őket gyanúsítják folyton, mert ők vannak a közelben.
Ők ketten csak nézelődnek, lézengenek, nem mindent értenek, de ez egyikőjüket sem zavarja túlságosan. Nem töprengenek olyasmiken, amik nem rájuk tartoznak.
Kutyasétáltatók érkeznek, azok ketten pedig egyszerre emelkednek a levegőbe, tesznek egy kört a térfigyelő kamerák fölött, majd leülnek a Városháza tetejére, a többi galamb közé.